Polgári létünk otthona a nemzet. És a nemzet 1848. március 15-ével kezdődik. Március 15. a nemzet hajnala.

A nemzet születése többirányú folyamat. A központban, a pozsonyi Országgyűlésen, ott bábáskodtak nagyjaink: Kossuth Lajos, Széchenyi, Batthyány, Wesselényi. A csatamezőkön ott harcoltak hőseink: Petőfi Sándor, a forradalmár, költő és politikus, Vasvári Pál, aki a kormányhivatal helyett a harcmezőt választotta, Bem József, aki lengyelként a magyar forradalommal azonosult, elmélyítve ezzel a két nép évszázados barátságát. A folyamat harmadik irányát pedig az alulról feltörekvő nemzetépítés és önszerveződés képezte. A falvak, városok, megyék és régiók népei közösségként építették a nemzetet, amely aztán az unióban teljesedett ki.

1848. március 15-e nem történhetett volna meg, ha nem cselekszik a pesti ifjúság, ha a Pilvax kávéházban Petőfi, Irinyi, Vasvári, Jókai és Degré Alajos, a radikális ifjak nem szövegezik meg a 12 pontot. A fiatalok ambíciójával néztek szembe a kihívással, nem ismerve lehetetlent. A pesti fiatalság egymást biztatva vonult utcára – félelem nélkül, bátran. Ez a lendület, az ifjúság lendülete az egyik olyan erő, amely egy nemzetet képes a jövő irányába fordítani.

A mai nap a szabadság és a jogszerűség ünnepe. A sajtószabadság, az állampolgári jogegyenlőség, a nép beleegyezésén nyugvó jogrend, a választott parlament, a felelős kormány, a független, önrendelkező nemzet ünnepe. Mert a nemzet akarata szent, és csak az szent, amit a nemzet akar.

Teremtő és érzelmeket mozgató ünnep. Olyan ünnep, mikor megtisztult szívvel és szemünkben a remény fényével tudunk állni honfitársaink előtt, emlékműveink előtt, történelmünk előtt, önmagunk előtt. S a szemünkben megcsillanó remény fénye győzelmet sugall, győzelmet az igazságtalanság, az elnyomás, a szabadságjogok semmibevétele fölött.

Március 15. az átalakult világrend ünnepe. A felzárkózás ünnepe. A török provinciából és a Habsburg olvasztótégelyből való kilépés és az önálló európai újraintegrálódásunk ünnepe.

A 171 évvel ezelőtti tét semmivel sem volt több vagy kevesebb, mint ami előtt ma állunk: felzárkózás Európához. Oda, ahol nekünk történelmileg örökölt helyünk van Szent István, az Árpád-ház, az Anjou-ház, és Mátyás király jóvoltából.

Vigyük tovább, hát, az ünnep lángját! Az eszmét. Ne engedjünk a közönynek és a középszerűségnek. Ünnepeljünk!

A nagy történelmi sorsfordulók mindig egyetemes törvényeknek engedelmeskedve, hasonló helyzeteket teremtő forgatókönyvek alapján játszódnak le. Csupán a szereplők változnak és a közfelfogás.

A szereplők ma mi vagyunk. A közfelfogást ma mi alakítjuk. Nekünk kell továbbvinnünk a márciusi eszméket, nekünk kell tartalommal megtöltenünk az ünnepet. És mindezt kellő tartással, méltósággal, kellő pátosszal. Hogy az ünnep a tudatot és a lelket erősítse, hogy az ünnep ugyanaz maradjon, mint ami 1885. március 15-én elindult Brassóból, hisz akkor ünnepelte először a brassói és barcasági magyarság március 15-ikét.

134 év multán is itt állunk, és ugyanolyan lelkesedéssel ünnepelünk, de hétköznapjaink hátterében is ugyanolyan hittel, bizakodással igyekszünk folytatni azt a harcot, amelyet a márciusi eszmék határoztak meg: igyekszünk építeni a nemzetet.

Építkezésünk következő fontos mérföldköve a május 26-ai európai parlamenti választás. Erős erdélyi és Kárpát-medencei összefogásra van szükségünk ahhoz, hogy beleszólhassuk Európa jövőjébe. A magyar képviselők frakciója lehet a második legnagyobb erő az Európai Néppártban. Azért dolgozunk, hogy az Unió minél több juttatást biztosítson helyi fejlesztésekre, hogy kiharcoljunk egy európai szintű kisebbségvédelmi törvényt. Országosan 200 ezer támogatói aláírásra van szükségünk a választáson való részvételhez. A döntés kulcsfontosságú az erdélyi magyar közösségre, a magyar nemzetre és Európa jövőjére nézve.

A nemzetépítés nemes, de nem könnyű feladat. Különösen most, különösen itt. Itt, a Barcaság szórványvidékein, ahol kisebbségben vagyunk, és most, amikor az erdélyi magyarság száma rémisztően csökken. Brassót tekintve egy újfajta bevándorlással nézünk szembe. A város lakóssága folyamatosan nő, és nőni fog. Ha megnézzük azonban a közlekedő autók rendszámát, akkor nem Hargita és Kovászna megyei rendszámú autókat látunk. Idő kérdése, és megváltoznak az etnikai arányok. Jelenleg a lakósság 7 százaléka magyar, viszont ez a szám csökkenhet. Ez új kihívás lesz számunkra. Ennek ellenére a magyar közösség érdekeit továbbra is kell képviselni mind megyei mind városi szinten.

A harc nemes, és nekünk kötelességünk megvívni. És mi boldogíthat jobban, mint az, hogy a helyzet minden negatívuma ellenére sikerült eredményeket elérni. Olyan feladatokat tudtunk megoldani, melyek zsenge demokráciánk éveiben nem találtak megoldásra: ma Romániának az RMDSZ-nek köszönhetően van kisebbségi törvénye, amelyet sajnos számtalan esetben nem tartanak be megrövidítve közösségünket magyar identitásunk megélésében. Ezek visszaszorításán és újabb kisebbségi jogok érvényesítésén is dolgozunk. Országszerte fejlesztjük magyar iskoláinkat, segítjük templomaink felújítását, a magyarlakta települések infrastruktúrájának javítását, programjainkkal segítjük az oktatókat, a kisikolásokat, a civil szervezeteket. Megyei és helyi tanácsosaink azért dolgoznak, hogy magyar közösségeink legyenek a beruházások élvezői, és nem utolsó sorban jelenleg partnereinkkel együtt dolgozunk azon, hogy modern, költséghatékony és esztétikus repülőtér épüljön Vidombákon. Számos megoldásról beszélhetünk országos és megyei szinten is, amelyek célja, építeni a magyar közösséget, a közösségnek.

Két éve jelentettem ki, hogy Brassó megyében van magyar jövő. Most február végén az RMDSZ országos kongresszusán a Jövő Erdélyben címszó alatt vitaindító iratot fogadtunk el, amely által arra kérjük az erdélyi magyar közösséget, hogy mondják el, hogyan látják Erdély jövőjét, hogyan határoznák meg az irányt. Erre kérem Önöket: legyenek társak az erdélyi, a Brassó megyei magyar jövő építésében. Mondják el, hogy mit kellene másként és jobban tenni. Egy identitásában, magyarságában erős, ugyanakkor fejben erős, okos, új tudással és kompetenciákkal felvértezett, 21. századi magyarságot akarunk, amely versenyképes itthon és külföldön egyaránt.

Kérdezem a mai ünnepnapon: meg tudjuk-e őrizni magyarságunkat Európa és a globalizált világ kíméletlen harcában? Megtudjuk-e őrizni magyarságunkat itt, a szórványban, ahol az idő ellenünk dolgozik, és a politikai harc kíméletlen?

Olvasnak-e újra gyerekeink igaz történelmet? Tanítunk-e majd irodalmat az utódainknak, a világ legszebb irodalmát, a magyar irodalmat? Tiszteljük-e vajon valaha még egyszer úgy egymást, mint anno a fejüket büszkén fennhordó magyar huszárok és forradalmárok?

Most már egész Európa az otthonunk, de – tisztelt ünneplők – mi nem felejthetjük el, hogy Bem-tábornok innen, Brassóból, a Tanácstérről buzdította az egybegyűlteket arra, hogy egymásnak testvérkezet nyújsanak.

Fogadjuk meg, hogy nem engedjük el egymás kezét, és továbbvisszük legszebb ünnepünknek, a magyar nemzet márciusának, Európa tavaszának üzenetét.

Fogadjuk meg itt, a végvárakon, a szórványban, hogy továbbra is azért harcolunk, hogy gyerekeink szabadon tanulhassanak anyanyelvünkön, hogy itt érvényesülhessenek és nőhessenek fel magyarként, szabadon, olyan egyenlő polgáraként ennek az országnak, aki büszke lehet történelmére.

Fogadjuk meg, hogy bár a márciusi eszméket tovább vinni nem könnyű feladat, de hitünk és erőnk szerint küzdeni fogunk minden nap azért, hogy itt, Erdélyben legyen jövőnk. Azért harcoljunk – tisztelt hölgyeim és uraim –, hogy a nemzet hajnala, reggele és dele hosszú maradjon, és ne köszöntsön be alkonya és éjjele.
Elhangzott 2019. március 15-én, Brassóban, a Drámai Színházban.