Az RMDSZ az eddig megszokott november 4-ei megemlékezés-körutat idén a járványügyi körülmények miatt más formában szervezte meg. Brassóban elmaradt a szervezett csoportos koszorúzás, viszont egyénileg  koszorúzott a Reménység Házánál és az Áprily Lajos Főgimnáziumnál található emléktábláknál Kovács Attila, Brassó megyei képviselőjelölt, Tóásó Imelda, az RMDSZ Brassói szervezetének elnöke és Varga Nándor ügyvezető elnök.

A Reménység Házánál található táblán 110 személy neve áll, akik 1956 őszén megalapították az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét. Ők azokhoz a fiatalokhoz tartoztak, akik Erdélyben a magyar haza védelméért kiálltak, vállalva ezért a nehéz börtönéveket és az azt követő megtorlást. Az Áprily Lajos Főgimnázium falán található táblát azon bátor emberek tiszteletére állították, akik 1956 őszén Romániában kiálltak a magyarországi forradalom eszméi mellett, tettükkel a szabad és demokratikus Európa fejlődését segítették elő.

A megemlékezés Földváron egy ünnepi istentisztelettel zárult az egykori földvári fogolytábor helyszínén, ahol igét hirdetett a Hidvégi Református Egyházközség lelkésze, Kristály László Zsolt.

„November 4-én az 1956-os szabadságharc és a második világháború hőseire, áldozataira, illetve szenvedőkre emlékezünk. Kegyelettel hajtunk fejet előttük! A mai nap arra figyelmeztet, hogy a nemzeti kérdésekben az ellenkező vélemények és az egymás meg nem értése nem vezethet el a halálig, a szenvedésig. A múlt tanulságai bölcsebbé kell tegyenek minket” – mondta el emlékező beszédében Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei elnöke.

A hagyományos megemlékezésen igét hirdetett a 2000-ben emlékművet állítató Ungvári Barna András, akkor hidvégi, jelenleg uzoni tiszteletes, illetve Brassóból Andrási Benedek, brassó-óvárosi unitárius lelkipásztor is.

Kovács Attila beszéde

Köszönöm, hogy eljöttek velünk emlékezni egy olyan helyre, ahol több nemzet testén ejtett sebet egy korszak. Ezen a helyen etnikai, társadalmi, elvi hovatartozásuk miatt küldtek a halálba embereket. Ma emlékmű áll annak a hatezer magyar, sváb, cseh, szerb, lengyel, német és orosz fogoly szenvedéseinek helyén, akiket a második világháború végnapjaiban hurcoltak ide, Bracaföldvárra.

Az agresszió agressziót szül, a megsemmisítés megsemmisítést – fogalmazhatnánk itt, a barcaföldvári haláltábor foglyainak emléket állító szimbólum közelében. Annál is inkább, hogy annak a történelmi időszaknak – a második világháború végének – a különböző nemzetiségű, anyanyelvű és kultúrájú közösségek egymásnak feszülése volt a fő jellemvonása.

Nehéz erről ma úgy beszélni, hogy az említett történelmi időszakra – az etnikumközi viszonyok szempontjából sokkal békésebb, azonban – éppen világjárvány sújtotta Erdélyországban tekintünk vissza. Azért mondom ezt, mert a kontextus adott esetben mindent megváltoztat: a jelen éppen íródó történelme némiképp felülírja a közel nyolc évtizede történt események olvasatát, értelmezését. Magyarok, németek és románok ma már ugyanarról az oldalról szemlélve egy világjelenséget, egyesített erővel mentik át a humánum közös értékeit egy bizonytalan jövőbe.

Azonban ez nem volt mindig így: Barcaföldváron a második világháború végén, és még a világégés európai vége után is néhány hónapig egy másfajta szemlélet szedte áldozatait.

Jó emlékeztető számunkra ez a hely: feltartott mutatóujjként jelzi, hogy mi a szerepe a humánumnak, és meddig terjedhetnek nemzeti kérdésekben a kifakadó ellenkező vélemények, egymás meg nem értése. Semmiképp nem a szenvedésig, semmiképp nem a halálig – összegezhetném nagyon tömören, és ennek mélyebb igazságtartalmait szerintem ma mindannyian átérezzük.

Kegyelettel hajtunk fejet az itt elhunyt foglyok emléke előtt, és közben felidézzük azt is: évente azért tesszük tiszteletünket ezen a helyen, hogy a vészterhes múltat visszapörgetve újabb és újabb tanulságokkal legyünk bölcsebbek.

Az ő áldozathozataluk csak így minősül át értő emlékezéssé az utánuk következő nemzedékekben.