Ambrus Izabella parlamenti képviselő írása

Igaz, hogy már rég nem jelentkeztem, nem témák hiányából, hanem zűrzavar miatt, ami az egész politikai életet és társadalmat jellemezte az elmúlt pár hónapban. De jó, hogy ezen is túl vagyunk, eltelt, nagy reményeket ne fűzzünk, mert sok minden következik még. És ami a legfontosabb: ne feledjük, eltelt 30 év a rendszerváltás óta, és egymást váltogatva, ígérve és csalódást okozva vagy megvalósítva (vagy részben megvalósítva), még mindig egy jobb és könnyebb életben reménykedünk.

De nem erről szeretnék írni, hanem a női sorsról, azokról a nőkről, akik a családon belüli erőszak egyes vagy több formájának áldozatai és ezzel élnek. Ördögi kör ez: ha benne vagy, nem mindig tudatosul benned, ha valahogy ráébredsz, gyakran fájdalommal (ténylegesen), nem mered, nem tudsz elindulni a kivezető úton. És ez mind szenvedés, fájdalom, nemcsak az alanynak, hanem másoknak is: szenved a nő, szenved a gyerek/gyerekek, szenved a család. Ilyenkor gyakran senki nem lát, nem hall, nem érdekli. Egyszerűbb szemet hunyni, elszaladni, kikerülni, mint merni tenni valamit, és közben ezek az áldozatok szenvednek, sínylődnek, apró, általuk értéktelennek értékelt életüket feláldozzák, egy jobbnak ítélt, de nem annak bizonyuló csendes és békés élet reményében, remélve, hogy valaha jobb lesz. De közben telnek az évek, az önbecsülésük egyre csak csökken, életük egyre jobban bezárkózik, limitálódik, kapcsolataik elszakadnak, egyedül maradnak a fájdalommal, szenvedéssel … és a végén már semmi remény nélkül. Pedig ez nem így van: mindennek van ellenszere, csak merni kell kilépni az ördögi körből, beismerni, hogy baj van, segítséget kérni, hangosan, hisz annyian tudnak és akarnak segíteni. Ne forduljunk el, segítsünk ezeknek a nőknek, hiszen most már egyre több eszközünk és lehetőségünk van! Az erőszak NEM  normalitás! NEM vagy egyedül, merj segítséget kérni. Te is példa lehetsz másoknak!

 Megjelent a Brassói Lapok hetilap november 28-ai lapszámában.